de csak félve mondom. 

Nagyon félek.

most láttam megint olyat, hogy azt higgyem, vannak olyan helyzetek, amikor érdemes élni. De ha ezt elveszítem, akkor már nem bírom. Feladom. Kiugrom az égő házból, annyira félek a tűzhaláltól, vagy afájdalomtól, amit a tűz okoz, hogy nem várom meg a segítséget, olyan leszek, mint azok, aki kivetették magukat a WTC tűz feletti emeleteiről.

Mindig felkavar, amikor olyat hallok a hítekben, hogy kiugrott az égő házból, pedig már ott voltak a tűzoltók az ajtó túloldalán.

Ezért félek. Nem látom a megoldást, nem látom az élethez vezető utat, csak az iszonyatos félelem, ami kikerget a semmibe, a biztos halálba.

Pedig nagyon jó dolgokat éltem meg. De ez így nem megy, Bújkálok az emberek elől, mert ezt hogyan is érthetnék meg. Senki nem látja, mit látok, mi az a fantomszörny, ami csak az én szemeim előtt látható.

Nem, ne gondolj semmiféle halucinációra, nem látok én semmit, nem hallok hangokat. Csak azt szeretném, ha picibabaként gondoskodnál rólam, azt adnád, amit az én kisgyerek-lelkemnek kell.

Azt szeretném, ha megint a szerelem látszana a szememben, és nem a halálos érzések. A félelem, az aggodalom, a veszteség és a csalódás.

Feleslegesnek hiszem magam, bár tudom, hogy megbízható vagyok, és a rám bízott dolgokat elvégzem. 

Vállalhatatlannak érzem magam, mert úgy viselkedsz velem, amikor társaságban vagyonk, meg mert vigyáznom kell, hogy "le ne bukjunk".

Basszus! Nem akarom, hogy az, ha velem vagy lebukás legyen. Ez halálosan ciki. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.