...semmi sem változik, minden ugyanolyan marad...

Ugyanolyan tanácstalan, magát értékesnek gondoló, de kidobnivalónak érző maszat vagyok, mint 7 éve, amikor a legutóbbi írást kitettem.

Imádok segíteni, adni, jót okozni, és igen, tisztában vagyok vele, hogy azért teszem, mert ettől jól érzem magam, jön az a bizonyos szerotonin vagy oxitocin fröccs, és hosszú másodpercekig nem érzem az ürességet, az elviselhetetlen folytonos torokszorítást, ami azonnal ott van, ha nem oldom fel egy kis sikerrel - hajrá dopamin, jó barátnak mutatod magad, kár, hogy ahogy elmúlik a hatás, azonnal még nagyobb a hiány, a betöltetlen rés...

Még megtanulhatom az endorfinozást is, ehhez sem kell senkire ráakaszkodni, csak elkezdeni valami edzést, valamit, amitől eléggé kikészülök, de legalább hatása lesz. Rövidtávon az öröm, hosszútávon meg ha nem készítem ki a testem, akkor jó kis forma... Az öregedés ellen ugyan nem elég, de lehet vele ismerősöktől dicséretet bezsebelni, ami persze siker - dopamin, és kedves tekintetek, lásd az előző bekezdést az adás öröméről, valami olyan is juthat.

Csak ne lenne ez a hatalmas gödör, amibe 3 perc múlva visszazuhanok... Ami persze egyre sötétebb, fájdalmasabb, kilátástalanabb, félelmetesebb...

Tegnap jártam otthon, de félek hazaköltözni. A 4. emelet túl veszélyes. Jobb nekem a földszinten, onnan nem lehet kiesni, és vannak olyan pillanatok, amikor komolyan félek magamtól.

Királylány szeretnék lenni.

A királylánynak nem kell szépnek, kedvesnek, okosnak, szorgalmasnak, ügyesnek lennie, a királylányt azért szeretik, mert ő a királylány, azaz az apja az öreg király, és nem ő érdemelte ki a szeretetet, hanem egyszerűen csak annyira van neki, hogy ha akármilyen dúlifúli, buta, csúnya, gonosz, akkor is szeretetet és törődést kap mindenkitől, csak azért mert ő a királylány.

Királylány szeretnék lenni.

- egy dolog mégis megváltozott: vannak barátaim!!!

 Félelem, remegés, várakozás már megint, a ki tudja mire...

Én ugyan tudom, arra várok, hogy végre velem érezd magad otthon, együtt töltsünk végre háborítatlanul néhány napot, hogy együtt pihenhessünk, kapcsolódjunk ki.

Hogy végre ne haza legyen a haza, hogy ne egyedül várjalak, úgy, hogy még csak fel sem hívhatlak, mert jaj, akkor mi lesz.

Annyira vágyom rád, hogy veled lehessek, ne érezzem szégyellni valónak magam.

Más mit csinál, amikor egyedül vár? Én nagyon szenvedek. Még csak épp elmúlt fél nyolc, és már órák óta az ágyon fekve várom, hogy múljon az idő. Majd csak eljön a kedd reggel, és megint láthatlak, de persze meg nem ölelhetlek, még estig szenvednem kell.

És este? Vajon velem leszel, vagy valami fontos dolog miatt még valakikkel töltöd az estét, és én csak fáradtan kaphatlak meg? 

Ha van egy kis szerencsém, nem kell főzéssel tölteni az egész estét, hanem lehetünk együtt, csak kettesben, átölelve, cirógatva egymást.

Már 2 éjszakát kellett nélküled eltöltsek, és még 2 ilyen vár rám. Remélem, legalább kipihenten érkezel vissza.

Ma is elszívtam vagy 5 szál cigit, szenvedek tőle, mint a kutya, de amíg szívom, az is rád emlékeztet. És mégsem hízlal úgy, mint a csoki, amit már megettem, meg a joghurt, amit szintén...

Egyedül főzni sem jó. De ma főztem egy kis gombapaprikást. Szerintem megeszem, mire megjössz, így nem is jut belőle.

Persze lehet, hogy egy kicsit hagyok...

Most megyek és sírok egyet a filmen (PS: I love you)

 Most sem tudom, mit kellene tegyek. Tudom, a többiek esznek, de nekem senki sem szólt, hogy menjek, így egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy mennem kellene, vagy nem. Ha megyek, és nem kellene, akkor az ciki, és bunkóság. 

Ha nem megyek, hanem itt ülök, és várok, akkor meg azért tarthatnak bunkónak. Nincs jó megoldás.

Csak azt tudom, hogy bármit is csinálok, lesz, akinek nem tetszik. De attól félek, hogy bármit is választok, nem csak lesz olyan, aki szerint nem jól döntöttem, hanem hogy az is épp köztük lesz, akinek számít a véleménye.

Lehet, hogy ezért nem szeretnek az emberek, a szerelmükkel egy helyen dolgozni. Hogy a napi kis tévedéseknél, ne bukjanak előtte is.

Erre én eddig sosem gondoltam.

Persze, ez is biztos csak valami aspergeres megközelítése lehet a dolognak, ez a világon senki értelmes egészséges lelkű embernek nem okozna gondot.

 de csak félve mondom. 

Nagyon félek.

most láttam megint olyat, hogy azt higgyem, vannak olyan helyzetek, amikor érdemes élni. De ha ezt elveszítem, akkor már nem bírom. Feladom. Kiugrom az égő házból, annyira félek a tűzhaláltól, vagy afájdalomtól, amit a tűz okoz, hogy nem várom meg a segítséget, olyan leszek, mint azok, aki kivetették magukat a WTC tűz feletti emeleteiről.

Mindig felkavar, amikor olyat hallok a hítekben, hogy kiugrott az égő házból, pedig már ott voltak a tűzoltók az ajtó túloldalán.

Ezért félek. Nem látom a megoldást, nem látom az élethez vezető utat, csak az iszonyatos félelem, ami kikerget a semmibe, a biztos halálba.

Pedig nagyon jó dolgokat éltem meg. De ez így nem megy, Bújkálok az emberek elől, mert ezt hogyan is érthetnék meg. Senki nem látja, mit látok, mi az a fantomszörny, ami csak az én szemeim előtt látható.

Nem, ne gondolj semmiféle halucinációra, nem látok én semmit, nem hallok hangokat. Csak azt szeretném, ha picibabaként gondoskodnál rólam, azt adnád, amit az én kisgyerek-lelkemnek kell.

Azt szeretném, ha megint a szerelem látszana a szememben, és nem a halálos érzések. A félelem, az aggodalom, a veszteség és a csalódás.

Feleslegesnek hiszem magam, bár tudom, hogy megbízható vagyok, és a rám bízott dolgokat elvégzem. 

Vállalhatatlannak érzem magam, mert úgy viselkedsz velem, amikor társaságban vagyonk, meg mert vigyáznom kell, hogy "le ne bukjunk".

Basszus! Nem akarom, hogy az, ha velem vagy lebukás legyen. Ez halálosan ciki. 

 Miért kell hazaszaladni?

Azt hiszem, csak duma, hogy én vagyok a fontos, hiszen a látszaton semmit nem változtatsz. Ha kedd, akkor este mész haza. És persze ezt nem kell mondd, majd rájövök. És érezzem, hogy nincs baj, mert amikor itt vagy, akkor az enyém vagy.

Lehet, hogy féltékeny vagyok?

Velem nem elég jó neked. Félsz? Vagy mégsem vagyok olyan jó, mint mondtad? Mit kéne másképp csináljak?

Vagy csinálhatok amit csak akarok, akár a fejemre is állhatok, akkor sem leszel teljesen az enyém. És ezt te tudod, de nem mered mondani, mert akkor attól félsz, hogy elvesztenél.

Lehet, hogy tényleg.

Nem úgy,hogy elhagynálak, hanem, hogy az egész mindent hegyom ott. Nem kell több félelem, aggodalom, várakozás, kinőttem belőle. Hajlandó vagyok várni, ha tudom, hogy meddig kell.

Könnyen vagy türelmes, ha több vasat tartasz a tűzben, ha én elvesznék, marad a régi, megszokott, jól bevált minden. Eddig is megvoltál nélkülem, ha nem lennék, akkor is minden megy tovább a maga útján. Ilyen érzés amikor feleslegesnek, és rossznak érzem magam.

Én nem tudhatom, mi vár otthon. Nem tudom, hogy ott vár-e vacsora. Azt tudom, hogy belehalok, amikor elmész. Teljesen felborultam.

Még nem sírok, már túl vagyok rajta. El vagyok teljesen keseredve. Attól félek, nem vagyok elég neked. Azt mondtad, ha megtörténik, annyira meg fogsz bolondulni, hogy mindent inkább feladsz. Ehhez képest azt is megakadályozod, hogy megérezd, milyen is lehetne.

Igazságtalan vagyok. Minden éjjel velem alszol, amióta először megengedted.

Mától teltház van a lakásomban, ha akarnék, sem tudnék hazamenni. Itt fogok aludni az ágyadban, és meg fogok halni. Nem tudom, mikorra tervezed, hogy visszajössz. Nem mondtad. Még azt is el tudom képzelni, hogy a holnapot arra szánod, hogy otthon dolgozz, hiszen szerda lesz, és az is lehet, hogy csak napközben szólsz, hogy csak csütörtökön jössz vissza.

Nem tudom így van-e, de elég baj, hogy ez van a fejemben, és rettenetesen fájja a szívemet. Tényleg jobb lenne meghalni.

Rettenetes félelem, fájdalom, aggodalom, az az érzés, hogy nem vagyok elég jó, hogy elég legyek neked. Értéktelen vagyok, és felesleges. Nincs helyem ebben a világban. Utálom magam. 

Ilyenkor kicsit sajnálom, hogy már semmilyen gyógyszert nem szedek. Ennyire könnyű kiborítani a bilit, és azon gondolkodom, hogy tényleg meg kell öljem magam. 

Nem tudod elképzelni, mennyire tudom ilyenkor sajnálni magam.

Miért nem én ültem tegnap abban a gépben? Akárcsak miért nem hiénáztam bele magam. Azokat biztos várták haza. Értem nem lenne kár.

Attól félek úgy teszek kárt magamban, hogy nem halok bele. Mert gyáva vagyok. Meg mert van egy csipicsöpp gondolatmorzsa bennem, hogy talán nincs is teljesen igazam. Nem nézted meg velem a vidót, amit mutattam. Itt a link, hátha most megnézed:

http://www.ted.com/talks/lang/hun/dan_gilbert_asks_why_are_we_happy.html

sőt, remélem sikerült is ide beillesszem, majd meglátom.

Az előnézet szerint igen, ki kell választani a feliratok közül a magyart, úgy érthetők azok a kifejezések is, amiket angolul nem ismersz.

No most csak ennyit, remélem, mielőtt elmész, megnyugtatsz, és még mire visszajössz is itt leszek neked.

Azért nem rossz dolog élni, legalábbis én azt szeretem, hogy TE élsz, vagy.

Azt szeretném, ha boldogok lennénk. Ha sosem repülhetek, akkor is a léted megad mindent, amire szükségem van. Csak legyél mellettem! Még nem vagyok elég erős, hogy egyedül hagyhass. MÉG nem. Aztán majdcsak kibírom.

Amikor Dávid dzülinapjára mentem, pedig az csak néhány óra volt, akkor is majdnem nem mentem, aztán majdnem mindent otthagytam, csak, hogy már veled lehessek.

Kérlek vigyázz rám!

Vagy segíts, hogy vége lehessen, ne szenvedjek már tovább, mert nem bírom.

Félek, hogy bántom magam.

Félek...